„A család soha nem fogadta el, hogy Ő meghalt. Nem is készíttettünk neki sírkövet. Amióta beszélni tudok, minden egyes nap el kellett mondanom az Én Istenem, Jó Istenem, becsukódik már a szemem kezdetu imádságot, aminek a végét úgy zártam, hogy „édes Jó Istenem, hozd haza a testvéremet, Bandit. Egyszeru asszony vagyok, soha nem hittem a csodákban, de most már tudom, vannak.”
Gabulya Andrásné, Anna néni egyéves volt, amikor testvérét, Toma Andrást 1944-ben besorozták az I. magyar hadseregbe, ahol végül hadifogságba esett. A kotyelnyicsi elmegyógyintézetbe kerüléséig még kaptak róla híreket, de aztán az 1950-es évek elején a családhoz megérkezett Toma András holttá nyilvánítási papírja.
– Nem adtuk fel a reményt. Anyu szülészno volt, sokat járt-kelt a tanyában. Ha valahol meghallotta, hogy hazajött egy katona vagy egy fogoly, akkor apuék befogták a lovas szekeret és mentek is a családhoz, érdeklodtek. Nálunk ez egy állandó beszédtéma volt. Soha nem felejtettük el Bandit – emlékezett vissza Anna néni.
– 2000 augusztusában, egyik nap, mikor hazajöttünk a kertbol, a híradó ment a tévében. A férjemmel nekünk ez egy szórakozás volt. Egyszer csak bemondták, hogy találtak egy hadifoglyot és valószínu, hogy magyar. Megmutatták a fényképét is. Ahogy én ültem a fotelban, és megláttam a képet, egy az egyben mintha apámat láttam volna. Akkor a szívemhez kaptam. Andris, a férjem ott állt a hátam mögött és mondtam neki, Úr Isten, ez az én testvérem. O csak azt mondogatta, fogjam fel, Bandi már meghalt. Én utána, mint egy megszállott, ahányszor a tévében ment a híradó, vagy bármi más musor, ami vele foglalkozott, ott ültem és figyeltem. Azt mondogattam magamban, nem jelentkezem, mert nem tudnám elviselni a csalódást, de ha az én testvérem, meg fognak találni, ha már ennyi évet vártunk. Egyik este aztán telefonáltak a Honvédelmi Minisztériumból, hogy a hadifogoly valószínuleg a mi testvérünk. El nem tudom mondani, mit éreztem.
Anna néni azt mondja, Bandi bácsi el tudta mondani, ki volt a tanítója, a kovácsmestere, beszélt arról, mi volt az iskolában a szárnyas angyal, és még azt is lerajzolta, hogy milyen bölcsoben „aludott” (így mondta mindig) Anna, de a Toma nevet soha nem ejtette ki. Akkor ugyanis még nem tudta, Magyarországon már nincs háború és nem kell féltenie a családot.
